– egy Anyós elvesztésének margójára
Az elérzéstelenítettség érzése
Amikor haláleset következtében elveszítünk valakit, üresnek érezzük magunkat. Azt érezhetjük, mintha nem lennének érzéseink, az elérzéstelenítettség állapotába kerülünk egy időre.
Mindennek ellenére, ha találunk valakit, aki nyitott füllel és szívvel, türelmesen meghallgat bennünket, akkor általában szívesen beszélünk neki a haláleset körülményeiről, s az elhunyttal való kapcsolatunkról. Családi körben is felelevenítjük ilyenkor és megbeszéljük, mi hogyan történt a haláleset kapcsán, és sokat beszélgetünk arról, akit elveszítettünk.
Ily módon automatikusan megkezdődik a veszteség, a kapcsolat elemzése. Mit kaptam tőle és mit veszítettem a kapcsolat megszakadásával, miket éltünk át együtt, míg mellettem volt a másik? (Ez a kapcsolatelemzés nem csak halálesetet követően indul el bennünk, hanem MINDEN VESZTESÉG után.)
Ez az automatikus kapcsolatelemzés azért indul el természetesen egy-egy veszteség után bennünk, mert
- Egyrészt óhatatlan, hogy elő ne toluljanak a közösen megélt emlékek, legyenek azok akár jók akár rosszak.
- Másrészt, mindannyiunknak vannak „befejezetlen” ügyeink azzal, akit elveszítettünk. Amit nem mondtunk el neki bár szerettünk volna, vagy éppen egy tervezett közös program, ami nem valósulhatott meg a történtek miatt. Egy félbemaradt beszélgetés, amit úgy hagytunk abba, hogy majd folytatjuk, és már nem kerülhet sor rá többet. Vagy talán épp azért maradt „befejezetlen” a kapcsolatunk a másikkal, mert az utolsó alkalommal veszekedtünk, s már nincs mód tisztázni a dolgokat. Megkövetni vagy megbocsátani.
Mindannyiunkban ott van az a gondolat: „BÁRCSAK” valamit máshogy csináltam volna, máshogy mondtam volna, vagy éppen ne tettem vagy ne mondtam volna.
A gyászunk során bennünk élő természetes igény arra, hogy beszélhessünk a minket ért veszteségről, bár gyakran megkönnyebülést hoz, s ez jó, de további cselekvés nélkül nem elegendő a gyászunk maradandó feldolgozásához.
Mikor van hát itt az ideje a gyászfeldolgozás megkezdésének?
Lehet-e túl korán elkezdeni a gyászfeldolgozást?
Éppen az emlékek, élmények friss volta miatt, valamint az automatikus kapcsolatelemzés megindulása miatt nincs túl korai időpont hozzá.
A gyászfeldolgozás megkezdésének optimális időpontjának meghatározásához egy példát is hadd hozzak kérdés formájában:
1. Ha balesetet szenvednél kerékpárral úgy, hogy törött üvegdarabokra zuhannál és mély sebek keletkeznének a combodon, amiből ömlene a vér, elmennél rögtön az orvoshoz? A magától értetődő válasz: igen.
2. Ha egy veszteség fájdalmától meghasadna a szíved, akkor is kérnél rögtön segítséget, vagy inkább megvárnád, amíg érzelmileg elvérzel? Neveltetésünk alapján erre nincs magától értetődő válasz, de a döntés joga a tiéd!
Lehet-e a gyászfeldolgozást túl korán kezdeni? Nem!
A napokban halt meg az anyósom. Mivel a kezemben van a Gyászfeldolgozás Módszer®, kapcsolatunk „feltérképezése” után azonnal elkezdtem megírni neki a Beteljesítő levelet, hogy kimondhassam a bennem rekedt érzéseket.
Miért tartottam ezt fontosnak? Azért, mert bár egy meny, egy vő, egy sógor, egy unoka, egy nász háttérbe szorul egy haláleset kapcsán egy feleséghez, egy férjhez, egy gyerekhez, egy testvérhez, egy anyához, egy apához képest, attól még ők is ugyanúgy gyászolnak, hisz kapcsolati veszteséget élnek át. Függetlenül attól, hogy jó vagy rossz volt-e az a kapcsolat. S nekik is szükségük van a veszteségük elgyászolására, a gyászfeldolgozásra.
Fontosnak tartottam kifejezésre juttatni a bennem rekedt érzéseket, mert a feldolgozatlan gyász egymásra rakódik, s testi-lelki tünetekben is megnyilvánulhat. Fontosnak tartottam kimondani, mi az, amit sajnálok a kettőnk kapcsolatában. Mi az, amit megbocsátok neki. Mik azok a pozitív és negatív érzések, amit megéltem a vele való kapcsolatomban, mit köszönök neki. S végül el tudtam búcsúzni tőle, a levél zárásaként: „Búcsúzom.”
A személyes példán túl, érdemes a gyászfeldolgozást a veszteség után azért is rögtön megkezdeni, mert akkor még az emlékeink sokkal frissebbek és élőbbek, így teljesebb kép áll rendelkezésünkre az elveszített személlyel való kapcsolatunkról.
Nem érdemes várni, hogy „majd az idő meggyógyítja” a fájdalmunkat, s idővel csökkenni fog, sőt el is múlik. Ez egy tévhit a gyásszal kapcsolatban! Az idő nem gyógyít meg. Az segít, amit teszünk ez alatt az idő alatt magunkért, hogy fel tudjuk dolgozni veszteségünk fájdalmát.
Ha te is szeretnél búcsút inteni a téged mardosó fájdalomnak, s kimondani a benned rekedt érzéseket, mert friss a gyászod, vagy mert azt tapasztalod évek, talán évtizedek óta, hogy „az idő nem gyógyít”, lépj, tégy magadért!
