Hívő emberként könnyen összetéveszthetjük a hitünket az érzéseinkkel. Amikor különféle veszteségek érnek bennünket, fennáll a veszélye, hogy a hitünk mögé bújunk, ahelyett, hogy mernénk szembenézni az érzéseinkkel és megfogalmazni azokat. Talán fel sem merül bennünk, hogy a kettőt szétválasszuk, vagy hogy a kettő nem egy és ugyanaz. Pedig az, hogy hiszünk, de tudunk és merünk hangot adni a szomorúságunknak, a fájdalmunknak, a csalódottságunknak, a keserűségünknek, az nem zárja ki egymást. Talán csak nem ezt szoktuk meg a családunkban, mert nem ezt láttuk a szüleinktől, a nagyszüleinktől, hanem azt, hogy ilyenkor az érzéseink megfogalmazása helyett egy-egy bibliai igét mondunk egymásnak.
Egy-egy veszteségem kapcsán ilyenkor én azt éreztem, mintha jól fejbe kólintottak volna. Mintha azt mondták volna: Ne érezd azt, amit érzel! Ne légy szomorú! Sőt, szinte adj hálát azért, ami történt! Azt, aki mondta, biztos a vigasztalás szándéka vezérelte, de a hitünk nem azonos az érzéseinkkel. S ilyenkor a hitre hivatkozó ember csak azt érheti el, hogy még inkább magunkba zárkózunk az érzéseinkkel.
Amikor gyászolunk, egy érzelmi hullámvasútban találhatjuk magunkat, (lehet) szeretnénk a bennünk zajló érzéseinkről beszélni, bár sokszor nehéz ezeket megfogalmazni, mi is kavarog bennünk ilyenkor. S nem könnyű egy nyitott szívet és meghallgató füleket találni, aki nem fojtja belénk a szót.
A Gyászfeldolgozás Módszer® programban való részvétel egyrészt lehetőséget nyújt az izolációból való kilépésre az által, hogy alkalmat kínál az érzelmek megfogalmazására, félbeszakítás, elemzés, kritizálás és ítélkezés nélkül. Másrészt az által, hogy ki tudjuk, merjük mondani az érzéseinket, nem elvész a hitünk, hanem megtanulunk különbséget tenni a kettő között, és mindkettő a helyére kerülni.
